Hihetetlen rágondolni is arra, hogy ami most jelen és folyamatos, az egyszer csak fokozatos módon a múlttá lesz. Furcsa elmélázni azon, hogy lesz hogy mi is emlékként maradunk meg majd később emberekben. Vagy még úgy sem. Ijesztő az idea is, hogy ha nem írtunk könyvet, nem szerepeltünk filmben, és nem találtunk fel semmit, akkor lehet csak úgy elfogunk felejtődni egyszer az éterben. 

    Lássunk most a lelki szemeink előtt egy régi, üres, már mondhatni romos házat. Amit benőtt a gaz. Amiben bent, dohos szag van. Amire gyerekként azt mondtam volna, hogy régi illat...Halljuk a koros padló recsegését, az üvöltő csendet, érezzük bőrünkön a hideget. Lássunk a falon egy órát. Amin megállt az idő.

    Most gondoljunk arra, hogy az a ház mennyire rendezett, virágos kertű volt. A ház tele volt élettel. Finom virág illat az udvaron, bent az éppen sülő fánk illatfoszlánya terjengett. A szobában meleget lehetett érezni. A tévében ment a műsor. A macska mosdott a fotelban. Nagyszülők, szülők, unoka...Mind bent a házban. Az óra meg ketyegett a falon. A nagyszülők életének vége közeledett. A szülők idősödni kezdtek. A gyermek felnőtté cseperedni.

    Most pedig gondoljunk  arra, hogy az akkori gyermek unokái, az akkori szülők dédunokái, az akkori nagyszülők ükunokái mi vagyunk. Ugye, milyen messze érezzük már őket? Mit tudunk az ükszüleinkről? Ugye, hogy nagyon keveset, vagy szinte már semmit? Ahogyan az idő múlik, emberek halnak, születnek, úgy van aki elfelejtődik. Elmossa a múltat a jelen, meg a tervezett jövő. Vele együtt pedig személyeket, helyeket, eseményeket úgyszintén. 

   Mivé lesz hát az ember? Csonttá, porrá, mindenképp. Meg majd emlékké. Egy ideig biztosan emlékeznek mindenkire, aztán hirtelen vannak akik elfelejtődnek. Ennyi az élet. Egy elmúlt jelen. Azzá lesz az is, ami még most a jelenünk. 

                                      ( Néhány debreceni képeslapom a régi időkből )