Napok óta kellemetlenül érzem magamat. Olyan, mintha valami hiányozna. Inni kellene egy pohár... Vagy... Várjunk csak! Nem, nem hiányzik semmi. Inkább tele vagyok. Hányinger? Dehogy! A gyomrom pont jó állapotban. Inkább a szívem, meg a lelkem van tele. Teljesen csordultig. Felugrik pár emlékkép az exemmel kapcsolatban. Már-már azon kapom önmagamat, hogy csak testben vagyok itt, ahol éppen levegőt veszek. A számat elhagyja egy mondat:.

    Oh, ha a Petőfi utca beszélni tudna...Ekkor már ugrok, mint az orvos, akit nagy beteghez hívnak. Repülök a telefonomhoz. A fejemben cikáznak a rímek, mint migrénes előtt rohamot megelőzően a káprázások. Szótlanul, mint aki gyorsan sms-t ír, úgy pötyögöm be az agyamban lévő soraimat a mobilom jegyzetébe. Írhatnám tollal, meg papírra is vethetném, de ahogyan jómagamat ismerem, még a szobámban elveszne. Semmiképpen sem szeretném. Ha a telefonomat elhagynám, akkor már több bajom lenne, mintegy elveszett költemény. Szaladok a laptopomhoz, írom bele abba is a kis művemet, csakhogy meglegyenek a lelkemben perzselő sorok mindenképpen.

   Na, ily módon született e versem, és a többi. Én így írok, költögetek ekképpen.